Nincs kilincs - avagy milyen a zárt osztály belülről?

Ha építkezős blogom lenne, akkor nyilván teljesen más értelme lenne a "Nincs kilincs" bejegyzésem címének, mint Szilágyi Gyula könyvének címeként, melyet a névnapomra kaptam Szilvitől. Itt is köszönöm!
A mű "irányított" ajándék volt abból a világból, mely nagyon is érdekel engem.
A könyv írója szociológusként nem tudja elképzelni, hogy az általa pszichiátriára irányított betegek miért nem képesek meggyógyulni, miért térnek vissza ugyanolyan, vagy rosszabb állapotban, mint előtte. Kis mérlegelés után igen kockázatos döntést hoz: saját bőrét kockáztatva ugyanolyan csövesnek öltözik, mint páciensei és eme inkognitóban vállalja a zárt osztályra való bekerülést, hogy megismerje a kendőzetlen igazat. Menet közben jön rá a pokol, a kötelezően bevett gyógyszerek lélekromboló hatása, mely egy egyirányú utca, de emellett megismerkedik néhány - szó szerinti - pszichopatával is.
A könyv nem azért érdekel engem, mert pszichológus szeretnék lenni, bár az emberek megismerésének igénye kétségkívül foglalkoztat. Azonban képtelen lennék ezért cserébe latin kifejezéseket tanulni és Lenin összes művének megfelelő tananyagot tanulni, hogy aztán felmondhassam a vizsgákon.
Bár sokat tudunk arról, hogy az agyunk hogyan működik, de az "operációs rendszerről", melyet talán léleknek hívunk, még mindig eléggé keveset. Ha diagnosztizálni egyre pontosabban tudják is, még a pszichiáterek is bizonytalanok abban, hogy a lélek betegsége mitől alakul ki. Mitől vagyunk "normálisak", és mitől "kattanunk be". Miért van az, hogy egyikünk könnyed, laza, másikunk meg állandóan gyötrődik-tépelődik. Mitől vannak gátlásaink, vagy épp mitől nincsenek.
Egyszer kérdeztem Fabriktól, hogy árulja már el, mitől ilyen könnyed, vidám. Azt válaszolta, hogy rájött arra, hogy minek idegesítse magát, amikor teheti ennek az ellenkezőjét is. Vaskosan tömörített, remek életfilozófia, én mégis úgy érzem, nem általánosítható. Erre fogékonynak is kell lenni, ehhez adottság is szükségeltetik.
Szilágyi Gyula Nincs kilincs című műve azt taglalja, hogy alapvetően három irányzat verseng a lelki kisiklások magyarázataiért (1 - agyi eredetű, tehát szervi, 2 - gyermekkorból hozott, tehát szülői, ill. egyéb környezeti, 3 - az egyén saját környezetének beilleszkedési problémái okozzák), de az a baj, hogy ezek mindegyike ki akarja zárni a másik kettőt. Pedig az igazság valahol középen van.
A lelkibeteg embereket még 120 éve is brutális módon "kezelték" (szerintem inkább megfélemlítették), mint pl. ülő helyzetben lekötözés, 300 vödör hidegvizes lelocsolás, izzó vassal a talp és a fej ütögetése, vagy a mellen átvetett kötéllel felakasztás és a két kéz kikötése a cella falához, stb. Mint tudjuk, a materializmus is sokáig tagadta a lelki eredetű betegségeket, mígnem a hetvenes évektől a gyógyszeres kezelés (farmakológia) vált egyre inkább befutóvá, ma pedig már szinte kizárólagos, hiszen másra nincs is ideje a pszichiáternek, ha egyszer egy betegre 10 perc jut. Miközben a társadalom - óvatos becslések szerint is - legalább 10-15%-a szorulna valamilyen segítségre, a pszichológiai-pszichiátriai kezelési lehetőségek (ágyszám, betegre jutó idő) az egészségügy átalakítása következtében egyre csökkennek.
A könyv - több eset megrázó erejű bemutatásával - taglalja azt is, hogy a mai értékrendünk, társadalmi viszonyaink és a mindennapi gyilkos önző harcaink vajon mennyiből felelősek az elesettek szaporodó számáért, és a gyógyulásuk vajon egyedül a pszichológia feladata-e? Mert a lelki orvostudomány lehetőségei ma igen korlátozottak, mondhatni csak tüneti kezelésre alkalmasak, amíg a problémák gyökere, vagyis az egyén életkörülményei nem javíthatók, beillesztve őt egy olyan társadalmi közegbe, ahol képes értéket teremteni, és megbecsülést kapni cserébe.
Az Antidepresszáns tények-tévhitek oldalon Varga Bernadett ismertetését is olvashatjátok a műről, az Élet és Irodalom cikkében pedig részleteket is olvashattok a könyvből. Érdemes beleolvasni, brutális!!!