A dömsödi csöves

Beültünk egy füstös, olcsó pizzériába Dömsödön, mert éhesek voltunk és nem volt más hely a főúton. Miközben vártunk a pizzára - amely az olasz gasztronómia kétségkívül erős torzítású helyi sajátosságaival készült - megjelent egy csöves ötvenes nő. Mint sokan a nagyvárosokban, ő is alkohol vagy kábítószer hatása alatt állt, arcán sebek húzódtak meg, de tiszta volt. Csendesen meghúzódva megállt az asztalunknál, ami azért nem volt nehéz, mert a három asztalnál egyedül mi voltunk. Mikor észrevettem, az villant át bennem, hogy pénzt fog kérni.
- Nem tudod, hogy hol van itt legközelebb pénzautomata? - kérdezte tőlem. Meglepődtem, hogy hátha felismertek, ezért lányos zavaromban azt találtam válaszolni, hogy nem tudom, mivel nem vagyok idevalósi. De problémamegoldásból nem akartam gyengének mutatkozni, ezért átinvitáltam a pultoshoz, hogy ő magyarázza el neki.
A pultos el is magyarázta neki, mire hozzám fordult:
- Kérlek, vigyél el oda a kocsiddal!

Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Először azt hittem, nem értettem jól. Nem vagyok egy lassú felfogású, de kellett pár másodperc, mire megértettem, hogy be akar ülni mellénk a kocsiba, hogy vigyük el pénzt felvenni.
Töprengeni kezdtem, mit tegyek. Mint pesti viszonyok közt nevelkedett gyereknek, teljesen normális volt az a reakcióm, hogy ez valami csel. Álca. Csapda. Ilyet Dömsödön senki sem kér egy pizzéria magányában, főképp nem egy bizalmatlanságot tükröző külsővel. De hát mégis elhangzott...

Annyira meglepődtem, hogy nem is tudom, mit válaszoltam elsőre. Szerintem Szilvi ugyanerre jutott, mint én, ezért riadtan nézte, mit reagálok. Magamnak is cselt adva azt mondtam neki, hogy elviszem, jöjjön. Talán megsajnáltam, vagy nem is tudom, már nem emlékszem a pontos döntési mechanizmusomra. Közben Szilvi ott maradt a gyerekkel és a bármikor megérkezhető pizzával. Szilvi valami olyasmit tudott csak rebegni, hogy siessek.

Beültünk a kocsiba. Asszem, minden színészi képességemet összeszedtem, hogy a nő előtt minél természetesebb lehessek, de egy éles szem észrevette volna, hogy erősen gyanakszom, továbbá bizalmatlan vagyok. A kocsiban értékek voltak, arra is gondoltam, hogy hátha lopni akar.

Elindultunk a kijelölt úton. A napfényes, mégis álmos hétköznap délutánon Dömsöd kis mellékutcáiban senki sem jött szembe, így elereszthettem a gázpedált. Nem kötöttem be magam, pedig ilyet sosem teszek. Végig rendkívül éber voltam, periférikusan pedig csak arra figyeltem, milyen mozdulatokat tesz, hogy szükség esetén védekezhessek.

Matatni kezdett a kistáskájában. Nagyon matatott, már hosszú másodpercek óta. Egyre csak matatott. Már nem féltem, inkább kíváncsi voltam, mire készül. Lassan, bizonytalanul mozgott, köszönhetően kába állapotának. Az OTP ATM-et mégis ő vette észre a sarkon. Megálltam a gép előtt. Ő azonban egyre csak matatott a táskájában. Derrick és Columbo emlőin nevelkedve már azt gondoltam, hogy fegyvert fog előrántani és netán kényszerít valamilyen anyagi jav átadására. Ám ő továbbra is matatott valamit, egyre csak, lassan, míg végül... a bankkártyáját húzta elő.

Megkönnyebbültem.

Kiszállt. Az autó ülésén hátrahagyta az értékeit, pénztárcáját. Fordult a kocka: láttam, hogy nagyon megbízik bennem, hiszen simán elhajthatnék. Bevillant: ilyen Bupén nem fordulhatna elő! Odament az automatához, a billentyűlenyomásokra az ATM által adott hangos dudaszó hosszából ítélve egyszer-kétszer elronthatta a PIN kódját, vagy az összeget, de végül sikeres készpénzfelvételt hajtott végre.

Csendben, kimérten odajött az autóhoz, beült, becsukta az ajtót.
- Mennyivel tartozom? - kérdezte. Nekem ekkor bevillant, hogy akár szexuális szolgáltatást is felajánlhat. Jézusom!
- Semennyivel. Mondja meg, hogy hová vigyem, legalább milyen irányba, mert nem akarom esetleg épp ellentétesen vinni.
- Hazamegyek.
- Jó, akkor mondja meg, merre van az a haza. Legalább a főútig elviszem.
- Mindegy.
- Mindegy? Akkor most merre vigyem?
- A presszóba jó lesz.
- Ahonnan jöttünk?
- Igen.

Talán a megkönnyebbülésem miatt, talán nem, de feszültséglevezetésül ugyanolyan fittipaldisan vezettem vissza Dömsöd - áthaladásomra felsóhajtó, néptelen - utcáin, ahogy az ATM-hez tartottam. Minden zárva volt, sehol egy teremtett lélek. Komolyan, mint egy szellemfaluban.

A nő ahogy odafelé, úgy visszafelé sem szólt egyetlen szót sem, és visszafelé már nem is matatott.

A pizzéria előtt megálltam, de azt is adrenalinnal erősen átitatott hévvel, így kapaszkodnia kellett, mire a kerítéshez manővereztem a kocsit. Végül megálltam, lekapcsoltam a motort.

- Megérkeztünk - mondtam. Vártam, mi lesz.
- Igen agresszívan vezet - jegyezte meg. Ennyit mondott mindössze.
Először magázott, valószínűleg azért, mert én következetesen nem fogadtam a tegezését, ezzel is megtartva a három lépés távolságot. Kiszállt, majd elindult a presszó felé. Gondoltam, most ránk fog akaszkodni. Például megvárja, hogy megegyük a kaját, majd megkér, hogy vigyük el ide vagy oda.

Odament Szilvihez.
- Mire hívhatlak meg?
- Köszönöm, semmire.
- De én szeretnék fizetni valamit!
- Nem, köszönöm, tényleg nem kell semmi.
- Akkor a babának?- fordult Nickihez. - Jaj, de aranyos vagy!
- Nem, köszönjük, nincs semmire sem szükségünk.

A nő végül megrándította a vállát és a pultnál kért egy sört.

Közben a pizzériában, mely csak nemrég, délután ötkor nyitott, megjelentek a helyi hatalmasságok, akik szemmel láthatóan a település meghatározó arcát, szellemi életét képviselik. Rágyújtottak a mellettünk lévő asztalnál, beszélgettek erről-arról. De nem voltak ők kemények, ámbár szemre biztosan kaphatók voltak erre-arra, ha kell. Pesti mércével mérve valahol mégis ugyanolyan szerények voltak, mint a csöves nő, aki közben kint leült az egyik asztalhoz. Gondoltam, ott vár ránk.

Kinéztem, hogy az autónk még egyben van-e, mert valahogy volt egy olyan érzésem, hogy még az is eltűnhet, vagy feltörhetik. Valahogy olyan rossz előérzetem volt, ez az egész összességében roppant gyanús volt. A környezet, az emberek, a várakozó nő.

Közben kihozták a pizzánkat, ami az olasz konyha egy gellert kapott génmódosításaként jellemezhető a legtörömörebben. Én már frankón rinyáltam a kocsi és a várakozó nő miatt. Nem is féltem, inkább csak éber voltam.

Ekkor a nő bejött az üres söröspohárral. Bár volt kiszolgálás, ő mégis saját maga tette vissza a pultra a poharat, majd kiment a presszóból és eltűnt a főúton a szemünk elől, a parkoló kocsival ellentétes irányba.

Gyorsan szedelőzködtünk, és - bár nem beszéltük meg ezt azóta sem - de szerintem legbelül mindketten különféle vallások isteneihez fohászkodtunk, hogy ezt megúsztuk. Ami tulajdonképpen semmi volt. Sietősen fizettünk, majd illékony távozásra vettük a figurát. De annyira gyorsan, hogy a százezres fényképezőgépet futva hozták utánunk, hogy ottfelejtettük...