Nyeregbe, magyar!

A tavaly nyáron indult lakásátalakítások miatt a kerékpárom azok befejeztével is olyan helyre került a lakásban, hogy csak robbantósok tudták volna kiszedni, ők sem egyben, így azóta csak buszoztam szerte a városban. Az éves bérletemet kihasználva néha indokolatlan járatokra is felszálltam. De a szívemben már hónapok óta, az ereimben meg napok óta munkálkodott egy kis kerékpározhatnék, ám sosem jutott rá idő. Napközben dolgozom, estére pedig - a sörözések kivételével - mindig vissza kell érnem, mert a babafürdetés az én programom, nem hagynám ki semmiért! (A jogdíj Fabriké, köszönet az ötletért!).

Így hát egy hétköznap már el kellett határoznom, hogy birtokba veszem a bicajt. Előtte néhány nappal már sikerült felfújnom a gumiját (éjjel, hogy a szomszéd is biztosan értesüljön közeli szándékaimról), így több nap elteltével meggyőződhettem róla, hogy nem lyukas. Mert lyukas gumi, az ugye, mindig gáz! (Értik ugye, emberek, mert most kivételesen nem a szexre gondoltam!!!)

Na, hát elindultam olyan du. 1 órakor. Célba vettem Budapest legdélkeletibb vasútállomását, a szinte teljesen ismeretlen Rákoskertet (Ta hallottál már róla?), mely a térképen tőlünk "csak egy dobásra" van. Na persze, majdnem kidöglöttem, mire odaértem. És az hagyján! Akkor voltam még csak félúton, hiszen a dolog természetéből következőleg vissza is kellett jönnöm!

Először is, az ülés (nyereg) ugyanolyan kemény, mint volt, sőt, talán még keményedett is egy picit. Ezt anno még Antitól kaptam olyan tíz éve, amikor azt hittük, megváltjuk a világot és hogy a környezetbarát hajtóanyag (pl. kerékpár, bab) milyen fontos is az életünkben. Nagyon jó nyereg, tényleg, bár már lekopott a márkája. Innen a felirat leginkább Sonynak látszik. :) Na, hát olyan jó, hogy minden tavasszal, amikor elsőre nyeregbe szállok, kikészíti a hátsómat, de úgy, hogy ülni alig tudok rajta. Még jó, hogy nem járok munkahelyre, mert kérdeznék a kollégák, hogy melyik lokálban mulattam múlt éjjel... :) De az első nyeregbeszállás kigyógyulását követően egész évben nem töri fel többé a zsírpárnáimat. Érdekes, hogy mennyire alkalmazkodó a szervezetünk, ugye?

Na, hát az elindulás első métereiben kiderült, hogy a GPS-ben menthetetlenül le van merülve az elem, s mivel fényes nappal nem akartam a sebességlassító dinamót bekapcsolni, hogy töltse, egy "Kerékpárral Budapesten" nem túl dús fantázianevű biciklistérképre hagyatkoztam (mely egyébként ingyen kapható a Fővárosi Önkormányzatnál, V. kerület, Bárczy István utca 1-3., s 2002-ben a Szép Magyar Térkép pályázaton az Év Legjobb Kerékpáros Térképe díjat nyerte el! Tényleg jó!)

A madeinchina márkájú kerékpárkompjúteremet is meg kellett barkácsolni, az érzékelő nem akarta fogadni a mágneses impulzusokat. Ezt a kompjútert, amely egyébként mindent tud, amire szükségem van (távot, sebességet, időt, átlagokat, sőt még hőmérsékletet is mér, de még óra is van benne), pár forintért vettem az 'Osan' egyik kiárusításában kínai tucattermékként. (Arra gondoltam, ma már "kínai hetek"-nek nem nagyon lenne értelme, mert minden kínai. Olvastam egy fasziról, aki bojkottálta a kínai termékeket, de majdnem feldobta a talpát, mert Kína ma már olyan, mint a tizenegyes kapus nélkül: kihagyhatatlan.) Emlékszem, a nyolcvanas években csak egy nyomorult NDK-s mechanikus sebességmérőnek mennyire örültem volna, de azt sem lehetett kapni. A kerékpáros maszek csak annyit mondott a nyolckerben, hogy a "Bécsi út másik végén" lehet kapni, s kajánul vigyorgott hozzá. Máig megmaradt bennem!

Na, végül lejutottam Rákoskertre (nem röhög!) másfél óra alatt. Külön öröm volt pár nagy dömpert leelőzni a piros lámpánál, mellyel több másodperc előnyre is szert tettem. Bánatomra persze ez senki mást nem érdekelt. Nem hajtottam nagyon, nehogy kifáradjak, így már odafelé is toltam, ahol nem bírtam a legnagyobb áttétellel sem. Az átlagsebességem csak 12 km/h volt, s ritkán merészkedtem 15 km/h fölé, inkább csak lejtőn. (A max. sebességem 35,9 km/h volt, amikor egy Mercedest próbáltam leelőzni.) Ahol lehetett, gurultam. Milyen más szemmel nézi az ember a várost kerékpárosként: egy csomó ivókutat vettem észre a XVI., XVII. kerület kertvárosi utcáin, azt hittem, ezek már rég kihaltak. A kulacsomat így többször is sikerült megtöltenem hideg ingyenvízzel. :)

Rákoskert vasútállomásra egy fantasztikus platánsor vezet, esküszöm, még az Erzsébet fasornál is szebb. És ami külön érdekes, ott már teljesen csendes a város, semmit sem érzel a főváros lüktetéséből. Ott még busz sem jár, a vasútállomást csak gyalog lehet megközelíteni egy kb. 3-400 méteres sétával.

Mivel odafelé számtalan teherautó jött mögöttem, s a visszapillantó folyamatosan horrofilmet vetített, elhatároztam, hogy visszafelé nem forgalmas utakon jövök, hanem megpróbálok a lehető legrövidebb úton hazajönni azok közül, amit a térkép kerékpáros útként ajánlott. Na hát, sikerült a másik végletbe belecsapnom, s kikapnom Budapest legkihaltabb részét Rákosborzasztón. Rákoskeresztúrból a XVI. kerületbe például egy olyan néptelen helyen vezetett az út, ahol emberrel több kilométeren nem találkoztam, és az út végén a Budapest tábla újra ki volt téve (úgy értem, Budapesten belül). Az út egy csatorna mentén, egy szűk nyomú, jobbára begazosodott keréknyomon haladt, volt, ahol kidőlt fát is meg kellett kerülnöm. Az egyik vasútvonal alatt átmenve a csatorna alagút torkolatában egy halászt láttam, aki a koszos, szennyes vízben pecázott. Illetve úgy tett, mert szerintem abban a bűzös, zöldesszürkés vízben maximum Pistike játékhala, ha a horgára akad valamely lakótelepi wc-ből tévedésből lehúzva. Olyan mereven, fanatikusan állt, fel sem nézett, hogy azt hittem, csak egy élethű szobor. Nem volt százas az ürge, állítom, hogy nem volt normális. Mikor már azon voltam, hogy egy közepes szellentéssel felhívom magamra a figyelmet a kihalt csend és a teljes néptelenség kellős közepén, akkor végre felnézett, de látszott, hogy ezzel együtt sem nagyon volt ott.

A XVI. kerületbe egy rossz földúton is vezetett át az út, melyet ajánlott a térkép, de azon annyi autó járt, felkavarva a port és arra kényszerítve, hogy a rossz út mellett őket is figyeljem, hogy a végén már idegesítettek. Végre sikerült eljutnom a XVI. kerület családi házas övezetébe, de addigra már nagyon kivoltam. Most persze nem voltak kutak, a kulacsom meg már rég kiürült, különben is, csak forró víz lett volna már benne. Nagyon éhes is voltam. Kaját persze nem vittem (nagy hiba volt!), így egyre elcsigázottabb lettem. Volt, hogy úgy éreztem, feladom. Pokoli érzés. Végül egy Mátészalka nevű utcába kanyarodtam, amelybe úgy éreztem, kötelező befordulnom. (Szia, Marika!) Áldom a döntésemet, ugyanis ahogy haladtam a járdán, tolva a bicajt (enyhe emelkedő volt, már nem bírtam), a földön széttaposott szilvát vettem észre. (Egyszer egy kollégám mondta, hogy a magyarok olyan rosszkedvűek, hogy mindig csak lefelé néznek, ezáltal a járdahirdetés lenne a legjobb üzlet). A szilvát úgy vettem észre, hogy már túlhaladtam rajta, csak utólag bevillant, mint gyermekkorom sűrű bicskei kapálásai közepette szerzett negatív élmény. Hát komolyan mondom, az az egy marék szilva mentett meg! Köztudott rólam, hogy utálom a gyümölcsöket (lásd még a gyümölcsnapoknál a 90 napos diétában), de most fantasztikus érzés volt szilvát enni! Végre ízt éreztem kiszáradt számban, leve pedig erőt adott. Szinte teljesen magamhoz tértem, már nem kellett annyira a rántotthús, mely pár perccel korábban egyenesen a halálom előtti utolsó kívánságom volt! :)

Végül gond nélkül hazaértem, de megfogadtam, legközelebb kaját (vagy pénzt, na jó, bankkártyát) mindenképpen viszek magammal. Hosszabb útra Nektek is ajánlom, pótolhatatlan! Bár igaz, ha én tudom, hogy van nálam kaja, már az út első egytizedében megeszem, ez olyan pszichés dolog. De az is segít.

A "kis" kerékpárutam (leruccanásul a "szomszéd" Rákoskertre) pár száz méter híján 40 kilométer volt! Aznap éreztem először több nap után, hogy megérdemelten térek nyugovóra.
Jó volt! :)